„Eltűnt, ismeretlen helyen lévő személyek”-ből ma Magyarországon 178-at tart nyilván a rendőrség a police.hu szerint: ezek jelentős része nem több éves, megoldhatatlan eset. Ebben a pillanatban is keresik szülők a gyerekeiket, férjek a feleségeiket. Miért nem hallunk ezekről az ügyekről?

Az eltűntek szomorú nyilvántartásában feltűnően sok a 14-17 éves fiú, lány: azt reméli az ember, hogy csak elszöktek otthonról, esetleg egy rosszra fordult válási per miatt vitte őket magukkal az egyik szülő. De ezek az esetek, ha valóban ártalmatlanok, hamar megoldódnak. Mégis, vannak, akiket hónapok óta keresnek, egyelőre hiába.

Amerikában a média kritikusai szokták felemlegetni a missing white woman syndrome jelenséget: egy fiatal, fehér, középosztálybeli nő eltűnése általában jóval nagyobb médiavisszhangot kelt, mint az idősebbeké, kisebbségieké, férfiaké, vagy a szegényebb háttérből érkezőké. Érdekes kontrasztot nyújt a vakáció közben eltűnt fehér tizenéves Natalee Holloway és a várandós, fekete-latinó LaToyia Figueroa esete, akik nem sokkal egymás után tűntek el, és az amerikai média Holloway-re összpontosított. Talán még egyértelműbb példa, bár közvetettebb, az ugyanabban az összecsapásban fogságba esett fekete és fehér katonanők esete: Jessica Lynch-ből hőst akart csinálni az amerikai propagandagépezet, Shoshana Johnsont viszont elfelejtették.
A magyarországi eltűnt személyek adatbázisát böngészve kiderül: itthon is vannak olyanok, akikre többé-kevésbé ráillenek a szindróma jellemzői. A nyugati típusú társadalmak gondolkodásának ez a sajátossága vannak esetek, amelyekből társadalmi ügyek, politikai viták tárgyai, populista lózungok hivatkozási pontjai lesznek; s vannak, amelyekről az érintetteken kívül nem fog tudni senki. Talán érdemes elgondolkozni azon, mit árulnak el ezek közösségünkről.

Minden áldozat ugyanazt a szimpátiát és gyászt érdemli meg, minden bűnözőt a tettéért járó, de egyenlő mércével kell mérni.