Összeesküvés-elméletes körökben ősidők óta köztudott tény, hogy minden konteósban egy sztárnyomozó veszett el – reményeink szerint nem véglegesen. Olvasóink rendőrvénájára apellálunk most is, amikor egy olyan ügyet tálalunk műértő közönségünknek, amely több, mint öt éve nyomasztja a budapesti zsarukat, az áldozat családját és barátait, továbbá mindenkit, akit az átlagosnál jobban zavarnak a megoldatlan bűnügyek. Ünnepélyesen felhívom hát blogunk alkalmi és törzsolvasóit, hogy teljes mell- és agyszélességgel tegyék oda magukat: kíséreljük meg közösen felderíteni a Budapesten eltűnt francia diáklány, Ophélie Aurélie Bretnacher esetét.

Történelmileg úgy alakult, hogy a francia és a magyar konteósok érdeklődési köre ritkán metszi egymást egy közös elemben. Talán Trianon és az ezzel kapcsolatos históriai találgatások ügye volt az utolsó, ahol Gallia és Pannónia (esetleg Hungária) összeesküvés-elméletes halmazai találkoztak. Egy 2008-as ügy azonban új fejezetet nyitott az együttműködés történelmében, s mai posztunkban ezt helyezzük a konteós nagyító alá.

1.) A szikár tények

2008. december negyedikének első óráit írjuk, szerda van, s Budapesten járunk. Történetünk első felvonásának helyszíne a hetedik kerületi Dohány utca legelején található Portside of Cuba nevű, étteremmel kombinált kocsmaszolgáltatási nyilvános hely. A Nagy Dohányzásellenes Európai Offenzíva még nem kopogtat székesfővárosunk halántékán (még három évet kell várni rá), úgyhogy a csapolt sörök és a nagyvonalúan kitöltött rövidek illata mellett a dohányfüst is belengi a helyszínt, hogy az egyéb aromákról most ne is beszéljünk. A kicsit előrehozott Mikulás-ünnepségen az egyik sarokban Budapesten tanuló külföldi egyetemisták harsánykodnak. Ott ül közöttük egy minden szempontból átlagosnak mondható, 22 éves, vékony testalkatú, hosszú, szőkésbarna hajú francia lány, aki az összeurópai Erasmus diákcsere-program keretein belül szándékozott egy szemesztert a magyar fővárosban (pontosabban a Corvinus Egyetemen) tölteni.

Ophélie belevaló csaj, aki nem takarékoskodik sem az ösztöndíjjal, sem a májsejtjeivel: asztaltársaságának és a kocsma személyzetének szinte egybevágó visszaemlékezései szerint aznap este hét vagy nyolc felest és ugyanennyi korsó sört fogyaszt, ami még a jelen sorok íróját is elismerő csettintésre készteti, pedig nem huszonéves, nem nő és nem 58 kiló.

Nagyon nem, egyik sem.

A társaságban ott van Ophélie olasz állampolgárságú barátja és évfolyamtársa, Paolo is, akivel (huszonéves fiatalokról van szó) van egy kis csörtéjük, minek következtében a lány egy kicsit felhúzza fitos orrát, s hajnali háromnegyed három körül egyedül felkerekedik és hazaindul budapesti lakhelyére, ami a Duna túloldalán, a Rózsadombon található, egy orvoscsaládnál. Ophélie számtalanszor megtette már ezt az utat: ha nem taxizott, akkor az azóta megszüntetett 906-os éjszakai buszt szerette használni, illetve (ha ez nem jött össze) rendszeresen a 923-assal vagy a 931-essel utazott, kisétálva a Nyugati pályaudvarhoz.

Gyalog valahogy elkeveredik a Lánchíd közelébe. Az utolsó kép róla a Zrínyi és Akadémia utcák sarkán készül (erről kicsit később részletesen beszélünk majd), s innen kezdve nincs róla információ. Még aznap délután be akarják jelenteni eltűntként, de végül megvárják a pénteket, amikor megérkeznek a szülők is. A rendőrség közigazgatási eljárás keretein belül foglalkozik az üggyel, eleinte (valljuk be) eléggé fékezett habzású intenzitással.

Telnek-múlnak a napok, s a család, továbbá az általa egyre jobban felhergelt franciaországi közvélemény nagyon nem elégedett a magyar hivatalos eljárás menetével és eredményeivel, amely szerint nem történt bűncselekmény; a hivatalos magyar verzió eleinte balesetről vagy öngyilkosságról szól. A tiltakozások – diplomáciai hullámokat is gerjesztve – elég magasra csapnak: az ügyben a francia Nemzetgyűlésben interpelláció is elhangzik: Catherine Vautrin képviselőnő a teszetosza magyar rendőrséggel szembeni erélyesebb francia fellépést kéri számon hazája külügyminisztériumától, s ha ez még nem lenne elég, az akkori francia köztársasági elnök, Nicolas Sarkozy magánblogjában is megemlékezik az esetről. A Facebookon több tízezres csoport alakul, akik „az igazságot akarják hallani” Ophélie halála ügyében, a Reims-i Közgáz hallgatói (akik közé ő is tartozott) sokezres tüntetéseket szerveztek ugyanezen témában, s tiltakozó levelet adtak át a párizsi magyar nagykövetségen.

Ophélie holttestét több, mint két hónap elteltével, 2009. február 12-én találják meg a csepeli kikötő egyik félreeső kis öblében. A magyar hatóságok egyértelmű állásfoglalása szerint idegenkezűségre utaló nyom nincs: a lány vagy véletlenül esett a Dunába a Lánchídról, vagy szándékosan ugrott bele.

A lány édesapja sem hagyja magát, ismét Budapestre érkezik. Magánnyomozót fogad, magyar és külföldi újságírókkal találkozik, kihallgatásokat kér a BM és a rendőrség vezetőitől, szinte napi rendszerességgel bejár a francia nagykövetségre, beadványokat ír, egyszóval minden követ megmozgat annak érdekében, hogy a BRFK végre vegye komolyan az esetet. Rendőri különítmény érkezik Franciaországból: bűnügyesek, vízirendészek és helyszínelők adnak tanácsokat (és technikai segítséget) magyar kollégáiknak, eredménytelenül. Nyomozást végül nagy ímmel-ámmal elrendel ugyan az ügyészség, de ennek az intézkedésnek sok hatása nincs az addigi (legalábbis látszólagos) rendőri tehetetlenségre.

2.) Az útvonal

A rendőrség által utólag beszerzett, a térfigyelő kamerák felvételeinek tanúsága szerint Ophélie mozgása az alábbiak szerint részlegesen rekonstruálható. Pirossal a bizonyított útvonalat jelölöm, sárgával és kékkel a két legvalószínűbb továbbit. A kék és a sárga útvonalat azért nevezem a két legvalószínűbbnek, mert a Károly körút és Király utca sarkáról ezen a kettőn lehet ésszerűen megközelíteni a Roosevelt-teret, amint azt látni fogjuk. Az időpontok (a kamerák órájának összehangolatlansága miatt) hozzávetőlegesen értendők, +/- 3 perc tűréssel.

2.1.) 02 óra 40 perc (körülbelül): Ophélie elhagyja a Dohány utca 7. szám alatt található Portside de Cuba kocsmát anélkül, hogy bárkinek bármiféle különösebb magyarázatot adna távozására.

2.2.) 02 óra 43 perc: elhalad a Károly körúton, a Madách térrel szemközt található térfigyelő kamera előtt.

2.3.) 02 óra 45 perc: a Deák téren elhelyezett egyik kamera (OTP fiók) felveszi, amint nyugodtan, tempósan sétál a Bajcsy felé, s pont elhagyja a Király utca – Károly körút sarkát.

Innen (magyar közlés szerint) már csak egy videófelvétel áll rendelkezésre (de ezt se mutatták be a nyilvánosságnak, én legalábbis nem találtam), részben a kamerák meghibásodása miatt, részben pedig azért, mert a mozgó térfigyelők „rossz ütemben” forogtak, s elkerülték a lányt.

2.4.) 02 óra 50 perc: a Bazilikához érve, még az épület előtt a Bajcsy-Zsilinszky útról letér balra a Szent István térre. Ezt az objektivitás jegyében csupán feltételezésnek tekintem, noha francia források szerint szintén kamera (méghozzá egy postahivatal biztonsági berendezése) veszi a mozgását, de ezt a magyar rendőrség nem erősítette meg.

2.5.) 02 óra 58 perc: Ophélie utolsó, kamera által is rögzített képe Zrínyi utca – Akadémia utca kereszteződésében, a Roosevelt (azóta Széchenyi István) téren. Akkor lép ki az objektív látószögéből, amint átkel egy zebrán a Lánchíd felé. Ezt ismét térfigyelő kamera rögzíti, de ezt nem találtam meg.Van itt viszont egy másik YouTube-videó, ami a Roosevelt-teret mutatja, de bevallom, nem tudom, hogy ez akkor ábrázolja-e, amikor Ophélie eltűnt. Érdekes, hogy sem dátum, se idő, sem kameraazonosító nem látható a filmen. A videót ugyanaz a júzer (Yankeesgunz) pakolta fel, mint aki a feliratozott Madách-téri felvételt, azért gondoltam, hogy releváns lehet.

Ápdét: nem vettem észre a videó leírását, ahol világosan megmondják, hogy igen, a felvétel Ophélie eltűnésének éjszakáján készült a Lánchídnál.

2.6.) 03 óra 35 perc: olasz diákok itt, a hídon, mintegy 25-30 méterre a hídfőtől, a pesti főpillér közelében találják meg Ophélie gazdátlanul hagyott, a földön heverő és a híd korlátjának támasztott táskáját, benne az összes iratával és a mobiltelefonjával.

3.) Kérdőjelek, híresztelések

Az, hogy egy sajnálatos, de (a hivatalos állásfoglalás szerint legalábbis) szokványos balesetből vagy öngyilkosságból olyan ügy lett, amely két ország konteósainak is felkeltette a figyelmét, az eset furcsa körülményeinek, illetve az információhiánynak tulajdonítható. Ebben az alpontban ezeket fogom felsorolni, fenntartva magamnak azt a jogot, hogy esetleg kifelejtek párat. Ha így lenne, szabad kezet kaptok a hozzászólások között ezek bekommentelésére.

a.) A barátok, évfolyamtársak szerint gyakran sörözgettek a pesti Belvárosban, s ilyenkor Ophélie kivétel nélkül vagy taxival ment a Rózsadombra, ahol lakott, vagy (ahogyan azt már említettük) kisétált a Nyugati pályaudvarhoz, ahonnan valamelyik éjszakai busszal ment haza, soha nem gyalog. Budapesten azon a december negyedikén kellemetlen, nyirkos volt az éjszaka, a Belvárosban többször szemerkélt is az eső. Ha ehhez hozzáadjuk a +2 fok körüli hőmérsékletet, belátható, hogy nem az a kifejezetten sétára csábító időjárás. Miért indult hát el egyedül, ráadásul gyalog Buda felé, ahol (ha át is ér a hídon) kétszer kell átszállnia ahhoz, hogy BKV-val hazaérjen?

b.) A kamerák felvételein (amiket belinkeltem) egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki túl van kábé négy deci töményen és hét korsó sörön. Nem akarok senkit magánvonatkozású információkkal terhelni, de eseményektől nem teljesen mentes eddigi életem során bizony volt már olyan, hogy hasonló mennyiségű alkoholt fogyasztottam, s azt kell mondanom, hogy istenbizony nem járok ilyen peckesen. Másként, kicsit tudományosabban megfogalmazva: helyváltoztatásom távolról sem ilyen egyenes vonalú egyenletes mozgás. Hogy úgy mondjam. Ez a lány tehát vagy úgy bírta az italt, mint két orosz matróz és három kanadai favágó összesen, vagy… de ez itt még nem a konteók helye.

c.) Ha eredetileg is a Lánchíd felé indult a Dohány utcából, miért nem vett egy balost az Erzsébet-téren, s miért nem ment végig a József Attila utcán, ami egyenesen a Roosevelt-térbe torkollik? Fővárosiak biztosan tudják, miről beszélek, de ezen a képen megpróbáltam azok számára is érzékeltetni, akik nem ismerik a helyszínt: kékkel a (szerintem) egyszerűbb, egyenesebb és biztonságosabb, sárgával pedig a Bazilikát is érintő, amelyről a francia források beszélnek. A „kék” útvonalon ráadásul nem kell sötét, keskeny kis utcákban kanyarogni, sőt, mivel a Belügyminisztérium előtt megy el, az ország egyik legbiztonságosabb utcája ez még éjszaka, egy magányos nő számára is.

d.) Ha viszont elfogadjuk a „kék” útvonalat és elvetjük a „sárgát”, kérdésem a következő: hogyan és miért került a Roosevelt-tér északi csücskébe (Zrínyi-Akadémia sarok, a fenti illusztráción vörös pötty), ha a József Attilán ment végig és úticélja tényleg a Lánchíd volt? Amint kiért a József Attilából, mindenki egyenesen előre menne a két nagy szálloda előtt (teljesen bevilágított terület), majd kicsit jobbra fordulva eléri a hidat. Eltéveszteni sem lehet. Mit keresett ott, a Zrínyi sarkán? Hogy került oda? És elképzelhető, hogy a BM központi épületén a Nádor utcától végig a Roosevelt-téri főbejáratig elhelyezett mintegy tíz térfigyelő kamera egyike sem látta a lányt, egyetlen másodpercre sem?

e.) A Deák térnél egy járókelő jött vele szemben, s ugyanakkor egy taxi is elhaladt (szinte lépésben) Ophélie mellett. Sem a járókelővel, sem a taxissal nem volt látható kontaktus, viszont (így a franciák) ezt követően mintha még gyorsabbra fogta volna a tempót. Mintha az ismeretlen személy és/vagy a taxis valamit odasúgott vagy odakiáltott volna neki, ami miatt sietősebbre váltott. Ha ez így volt, mi lehetett ez a szó vagy mondat? Itt látható az a felvétel, amelyen a taxis és féligmeddig a járókelő is feltűnik.

f.) A Dunát jól ismerő áramlástani szakértők szerint egy, a Lánchíd magasságában a pesti pillérnél a Dunába dobott/esett 58 kilós és 173 centis test egyszerűen nem köthet ki a csepeli kikötő azon pontján, ahol Ophélie földi maradványait megtalálták. Ne kérdezzétek, miért, ez az ő szakmájuk. Olyasmiket magyaráztak, hogy egy 35 méteres szakaszon például az áramlattal szemben kellett volna haladnia a holttestnek ahhoz, hogy oda kerüljön, ahol megtalálták.

g.) Francis Bretnacher (az apa, akiről majd még ejtünk pár keresetlen szót) az első percektől kezdve az emberrablási teóriát hangoztatta. A mostani posztra történő felkészülésem során két olyan forrással is beszéltem, akik személyesen is tárgyaltak a francia úriemberrel 2008 decemberében és 2009 januárjában. Mindkét forrásom arról számolt be, hogy Francis elképesztően nyugodt, higgadt és kiegyensúlyozott volt a beszélgetések során. Egyik forrásom pedig azt mesélte, hogy amikor az apa arról értesült, hogy bizonyos térfigyelő kamerák nem működtek megfelelően, keserűen csak annyit mondott, hogy „van az a nyomás, aminek a legjobban karbantartott kamera sem tud ellenállni”. Majd azt mondta, hogy a hiányzó felvételek előbb-utóbb biztosan előkerülnek.

h.) A táskát és a mobilt a Lánchídon megtaláló két olasz fiatalember először Ophélie egyik (a mobil névjegyzékéből találomra kiválasztott) barátnőjét kereste fel, majd a házigazdákhoz mentek, s ez utóbbiak értesítették végül a rendőrséget az eltűnésről, de csak 48 óra múlva, pénteken, a Bécsben élő, de a hír hallatán Budapestre megérkezett szülőkkel együtt. A két talján legényről később azt rebesgették, hogy személyes ismerősei voltak Ophélie olasz barátjának, Paolónak. Érdekes módon az olaszok egészen délutánig vártak a lány ismerőseinek értesítésével.

i.) Ha már Paolóról beszélünk: ő 2008. december ötödikén (!) hazarepült Itáliába, majd – miután megneszelte, hogy a magyarok ki szeretnék hallgatni – úgy pár évre szőrén-szálán eltűnt. Amikor aztán 2013 telén végül sikerült a nyomára bukkanni, a BRFK beszélt is vele, majd elengedték s a közvéleménynek csak annyit mondtak, hogy tisztázta magát.

j.) A lány testét március tizedikén, vagyis egy hónappal a Dunából történt kiemelése után adják át a francia hatóságoknak. Az odahaza megismételt boncolás részben megerősítette a magyar szakértők következtetéseit (a halál oka egyértelműen fulladás, illetve a jobb comb belső oldalán található féltenyérnyi véraláfutást is újból dokumentálták), másrészt kiegészítette azt. A francia kórboncnok szakvéleménye szerint ugyanis a lány vérében halála pillanatában már csak minimális mennyiségű alkohol volt, vagyis a tetemes mennyiség, amit aznap este elfogyasztott, bizony nagyrészt lebomlott, amihez becslések szerint 10-12 órára volt szükség. Magyarul: Ophélie eltűnése és halála között eltelt úgy tíz-tizenkét óra, vagyis december negyedikén kora délután halhatott meg. És adódik a kérdés: hol volt hajnali három és délután egy között? Olvassuk csak el mégegyszer a h.) pont utolsó mondatát és tegyük fel a kérdést: a két olasz fiatal talán várt valahonnan valami tájékoztatást, s csak ezt követően, délután kereste fel Ophélie barátait a “hídon megtalált” táskájával és a mobiltelefonjával?

k.) Ophélie laptopját is ellenőrizték a rendőrök, s megállapították, hogy a merevlemezről december nyolcadikán, illetve kilencedikán is töröltek fájlokat. A nyolcadiki törlést az apa elismerte (állítólag csak egy olyan képet távolított el a gépről, amelyen lánya egy egyliteres söröskorsót emel a szájához), de a kilencedikit nem. Ismereteim szerint az ügyben erre a rejtélyre sincs értékelhető válasz: ki és milyen fájlokat törölt a laptopról öt nappal a lány halála után, s ez a törlés összefüggésben lehet-e a halálával? Képek voltak vagy mondjuk dokumentumok, esetleg hangfájlok?

l.) Noha a magyar hivatalos szervek sokáig erőteljesen célozgattak az öngyilkosság-verzióra, erre nem sok tény utal: Ophélie januárban és februárban államvizsgázott volna odahaza, s már decemberben a zsebében lapult egy ajánlat, melynek értelmében egy neves könyvvizsgáló-multi ausztriai leányvállalatánál kapott volna gyakornoki beosztást. Teljesen egészséges volt, depressziónak se híre, se hamva, Franciaországban egy stabil vőlegény várta, itt Pesten Paolóval is egészen jól összehaverkodtak, kiegyensúlyozott és anyagilag meglehetősen aládúcolt családi háttér… Mi kell még egy 22 éves diáklánynak?

m.) Finom, de roppant határozott francia nyomásra a BRFK a teljes (!) Lánchidat beporozta és leellenőrizte, Ophélie ujjnyomai és DNS-e után kutatva (el bírom képzelni a szakmai kihívást…), de semmi nyomát nem találták annak, hogy a lány valaha is járt volna a hídon. Kesztyűt aznap este nem viselt.

n.) Ophélie kiváló sportoló volt, s a közép- és hosszútávfutás mellett (mintegy a sors iróniájaként) leginkább gyors- és szinkronúszásban voltak kiemelkedő eredményei. Most nem azért, de ha egy ilyen ember feltétlenül öngyilkos akar lenni, szerintem nem a vízbefúlást választja.

o.) Az ügyet végül (miután kénytelen-kelletlen 2009. január 23-án elrendelték a nyomozást, emberrablás megalapozott gyanúja miatt) a BRFK Szervezett Bűnözés Elleni Osztályára szignálták. Biztosan emlékeznek rá az olvasók: többek között ez volt az a szervezeti egység, amelyet másfél évvel ezelőtt jogutód nélkül megszüntettek, a meglehetősen inkorrekt kollektív bűnösség elvére alapozva, csak mert egy-két ottani nyomozóról kiderült, hogy a szervezett bűnözők zsebében voltak. Hogy az Ophélie-ügy hová került az SzBEO felrúgása után, nem tudom megmondani, de a magyar rendőrség felső vezetésében uralkodó, kérlelhetetlen belső logikát ismerve nem lepődnék meg, ha a zseblopási csoportra vagy az internetes bűnözésre specializálódott osztályra szignálták volna.

p.) A híd alatt hajléktalanok voltak, akik semmiféle csobbanást vagy kiáltást nem hallottak aznap éjjel, márpedig hajnali háromkor még a Lánchíd környéke is elég csendes.

r.) Köztudott dolog, hogy a nők húgyhólyagja sokkal kisebb, mint a férfiaké, magyarán: sokkal gyakrabban kell pisilniük. Ha Ophélie valóban számolatlanul döntötte magába a söröket (a feleseket most hagyjuk), véleményem szerint kizárt, hogy a Portside-ból történt távozását követően egészen a Roosevelt-téren való felbukkanásáig eltelt közel fél órában ne kellett volna pisilnie. Egy férfiembernek sokkal könnyebb dolga van, elvégre ha minden kötél szakad és nincs más megoldás, egy parkban vagy sötétebb utcasarkon 30 másodperc alatt lerendezi a dolgot. Egy nő azonban körülményesebben tudja csak elintézni az elintéznivalót. Kérdésem: hova kéredzkedhet be hajnali három körül azon az útvonalon, amelyen haladt? Nyitva tartó étterem, bár, kocsma, szálloda? Vajon ezt lejárták a BRFK nyomozói?

s.) Csak most jutott eszembe: ha Ophélie azért indult el a Bajcsyn észak felé, hogy a Nyugati pályaudvarhoz (és a megszokott éjszakai buszokhoz) menjen, akkor mi történt a Bazilika magasságában, amitől hirtelen balra tért és végül a Zrínyi utcán át közelítette meg a Roosevelt-teret?És miért nincs meg az ottani térfigyelő képe?

t.) Véletlen vajon, hogy pont három órára ért a Roosevelt-térre? Nektek ez nem úgy tűnik, mintha előre megbeszélt találkozóra (esetleg randira) érkezett volna?

4.) Francis Bretnacher

Ophélie jelenleg 48 éves édesapjáról elég keveset lehet tudni, de ez a kevés is elég ahhoz, hogy külön alpontot kapjon a mai posztban. Francis a tekintélyes nemzetközi egyetemen, az  1819-ben alapítottESCP-n végzett, amelyről kevesen hallottak ugyan, viszont aki igen, az tudja, hogy a világ legelső, kifejezetten gazdasági csúcsvezetők képzésével foglalkozó felsőoktatási intézményéről beszélünk. Franciaországi, angliai, németországi, spanyolországi és olaszországi campusai vannak, s a párizsi politikai és gazdasági elit számos tagja mutogatja büszkén az ott kapott diplomát.

A gazdaságtudományok mellett érdemes megemlíteni, hogy a Bretnacher papa eredetileg bányamérnöki végzettséggel rendelkezik (1988-ban államvizsgázott a Nancy-i Bányaipari Főiskolán), s szakmai pályafutását megvizsgálva észrevehetjük, hogy eddigi valamennyi munkahelye olyan cégekhez kapcsolódik, amelyek a földgáz kitermelésével, tárolásával és nagykereskedelmével hozhatók összefüggésbe. Lánya halálakor az osztrák BOG GmbH ügyvezető igazgatója volt.

Ez a cég a tulajdonosa, karbantartója és működtetője a WAG-nak (WAG: West Austria Gasleitung, vagyis Nyugat-ausztriai Gázvezeték), amely az osztrák-szlovák határtól az osztrák-németig viszi az orosz földgázt.

Ophélie halála után pár hónappal Francis otthagyta a BOG-ot, s a francia GDF-SUEZ közép- és kelet-európai üzletágának a projekt-menedzsere lett. A cég legnagyobb részvényese a francia állam (38%), a második egy kínai állami befektetési alap (30%), s méreteiről csak annyit, hogy 240 ezer alkalmazottja van, akik évente 5 milliárd eurós nyereséget termelnek. Mondom: 5 milliárd eurósnyereséget.

Persze ez még a magyar rezsicsökkentés előtt volt.

Hogy möszjő Bretnachernek elég jó politikai kapcsolatai vannak, s ezekkel elég ügyesen is bánik, az az első percektől kezdve nyilvánvaló volt. Mindössze egy levelet kellett írnia és maximum két telefonbeszélgetést lefolytatnia, s a párizsi külügyminisztérium máris arra utasította a budapesti francia nagykövetet, hogy abszolút prioritásként kezelje Ophélie eltűnését. Francis adott egy interjút valamelyik francia napilapnak, másnap az Assemblée nationale (a francia törvényhozás alsóháza) is foglalkozott az üggyel.

Ezek a bányamérnökök, na ezek aztán tudnak valamit.

5.) A konteók

Egy ilyen zavaros, ráadásul nemzetközi botránytól is szagló ügy úgy vonzza a konteósokat, mint magyar atomerőmű az orosz befektetőket. Igyekszem minden fontosabb elméletet megemlíteni, ugyanakkor előre is elnézést kérek a Bretnacher családtól, ha úgy tűnne, hogy egyik-másik verzió a kegyeletsértés határait feszegeti, nem ez volt a szándékom.

5.1.) A kincstári verzió

Nem kell itt minden bokorban rejtélyeket és összeesküvést szimatolni, az eset (a maga drámaiságában) a lehető legegyszerűbb: egy ivászatot követő séta közben egy spicces egyetemista beleesik a vízbe és megfullad. Sportteljesítmények ide, szinkronúszási gyakorlat oda, a négyfokos Duna azért nem egy uszoda. És mindenre van magyarázat. A boncolásnál megállapított, s a vártnál alacsonyabb alkoholémiának például az, hogy Ophélie nem annyit ivott, amennyiről a hírek szóltak: összesen két felest és két sört nyomott le egész este, csak a végén akarták átverni azzal, hogy a társaság egész fogyasztását az ő számlájára akarták terhelni. Ezért is távozott, mert felháborította az eset. A hídra érve aztán megállt egy kicsit, talán rosszul is volt, mondjuk hányni akart, majd a korláton átbillenve belezuhant a vízbe, anélkül, hogy csupasz kézzel hozzáért volna bármihez is.

A magyar rendőrség (és főként az ügyészség) viszont látványosan maga alá piszkított az apa által koordinált francia kommunikációs offenzíva láttán. Ahelyett, hogy már a legelején teljesen világossá tették volna, hogy nem tűrnek beleszólást a magyar eljárásba, úgy táncoltak, ahogy Bretnacher fütyült. Bodnár tábornok, a BRFK akkori bűnügyi igazgatója az elején még megpróbált a sarkára állni és balesetgyanús eseménynek aposztrofálni a történteket, de aztán a Legfőbb Ügyészségről rászóltak, hogy hellóhelló, nem cibálgatjuk a gall kakas tollait.

Elment potyára több tízmillió forint (el bírjátok képzelni, mennyibe került például kikotorni a fél budapesti Duna-szakaszt, vagy ujjnyomokat és DNS-felkenődést keresni a Lánchídon?), amit igazi bűncselekmények felderítésére költhettek volna. S mindez miért? Mert egy részeg csitri vízbe fulladt, s a befolyásos apja ebbe nem tudott belenyugodni.

5.2.) Az emberrablás

Bizony, Ophélie-t elrabolták. Magyar és francia magándetektívek egybehangzó állítása szerint az ügy magán hordozza egy alaposan kitervelt és professzionálisan végrehajtott emberrablás valamennyi jegyét. A lányt valószínűleg már hetekkel korábban elkezdték tanulmányozni: feltérképezték a napi rutinját, barátait, törzshelyeit, telefonálási, italfogyasztási és tanulási szokásait, lakhelyét és iskoláját, viselkedését váratlan helyzetekben, stb. Még tán pszichológiai profilt is készítettek róla. Aztán figyelni kezdték. Ophélie nem volt profi, úgyhogy egy kétfős team (napi 3 váltásban) untig elég lehetett ahhoz, hogy mindig pontosan tudják, merre jár és mit csinál. Kivárták a megfelelő alkalmat, ami december negyedikén hajnalban érkezett el: a kocsmából történt távozását követően (talán már a Dohány utcában, ahol nem volt térfigyelő kamera) elkábították, egy előre felkészített dublőrt állítottak be a helyére, aki az ő kabátjában és táskájával végigsétált az előre meghatározott útvonalon, felment a hídra, lerakta a cuccot a földre, s mivel itt nem volt kamera, lazán beugrott egy mellette lassító kocsiba és viszlát, elporzottak.

Hogy az emberrablók magáncég alkalmazásában álltak-e, netán állami tisztviselők voltak, akik nemzetbiztonsági ügyben varrták el a szálakat, nos, ez az igazi kérdés. Hiszen nem Ophélie elrablásának gyakorlati kivitelezése okozza a legnagyobb fejtörést, hanem azon erők felkutatása, akik az egészet kitervelték. Lássuk, milyen alverziók a legerősebbek a témában.

5.2.1.) Az orosz szál

Tudjuk, hogy Francis hol dolgozott abban az időben. Nos, emlékezzünk vissza 2008 telére, illetve 2009 tavaszára. Meglehetősen zaklatott hónapok voltak a közép-európai energiaszektor szempontjából. Nyugi, nem fogok itt most átmenni gazdasági elemzőbe, s a Konteóblogból sem csinálok tőzsdei figyelőt, csak bedobok pár akkori hívószót: OMV és MOL csatározás a bíróságon, zuhan a BUX-index, a MOL bevásárolja magát az INA-ba, a MOL feljelenti a Gazpromot és az OMV-t a brüsszeli versenypiaci felügyeletnél, a Szurgutnyeftyegaz megveszi a MOL egynegyedét…

El bírjátok képzelni, mekkora pénzek és micsoda érdekek feszültek itt egymásnak? Nos, Bretnacher papát megkörnyékezték az oroszok, hogy az általa és cége (BOG GmbH) által felügyelt, gigantikus baumgarteni (Sopronkertes, Ausztria) gáztározóval kapcsolatosan adjon információkat a Gazpromnak, amelyik az osztrákokkal közös gázkereskedelmi platformot tervezett létrehozni. Francis ellenállt, ekkor megfenyegették a lányával, de ő nem akarta elhinni, hogy ezek komolyan gondolják. Nos, komolyan gondolták.

Alkonteó: Bretnacher valójában a francia hírszerzés mélyfedésű, beépített ügynöke volt, akinek az volt a feladata, hogy hazája szempontjából fontos, az energiaszektort érintő információkat gyűjtsön össze Közép-Európából, s ezeket továbbítsa a párizsi döntéshozóknak. Erre rájöttek az oroszok, s mivel nem tudták „megfordítani” (vagyis átállítani az ő oldalukra), úgy döntöttek, hogy móresre tanítják a csigaevőt. Elrabolták a lányát, akit eredetileg nem akartak megölni, de valami rosszul sült el: Ophélie meghalt, Francis pedig mindent megmozgatott, hogy nyomozás legyen a dologból, elvégre ő tökéletesen tisztában volt a háttérrel, s tudta, hogy szó sincs balesetről vagy öngyilkosságról. Ezt azonban nem mondhatta el a magyar hatóságoknak, mert Párizs nem egyezett bele, viszont az apát teljes diplomáciai támogatásáról biztosította.

Azt is lehet, hogy az ügyet már rég kinyomozták a magyar zsaruk, de most politikai döntésre várnak, hogy mennyit lehet ebből nyilvánosságra hozni.

5.2.2.) A szervezett alvilág

Ophélie valami miatt felkeltette a maffia érdeklődését. Ritka vércsoportja volt-e, s szervkereskedők csaptak le rá, de még mielőtt megműtötték volna, véletlenül elhunyt? Vagy tényleg hiányzott valamelyik szerve, de a vélhető lakossági pánik miatt ezt nem hozták nyilvánosságra? Esetleg lánykereskedők nézték ki maguknak? Előzőleg kábítószer-futár lett volna, akinek elege lett és egyszercsak bejelentette, hogy többé nem vállal ilyen melót, s büntetésből ölték meg?

5.3.) A callgirl-verzió

Számos forrás számol be arról, hogy a budapesti egyetemista lányok egy része bizony szexuális szolgáltatások nyújtásával egészíti ki ösztöndíját. Fizetőképes keresletben nincs hiány, sokaknak megér egy extra felárat, ha az alkalmi partnerrel neadjisten még beszélgetni is lehet az aktus előtt vagy után, s nem feltétlenül a valóságsók szereplőnek mell- vagy péniszméretéről. S ha a szextárs ráadásul még idegen nyelvet is beszél, hát még ha anyanyelvi szinten, bizony ideális jelölt lehet mondjuk egy Budapesten tartózkodó külföldi üzletember számára, aki a napközbeni tárgyalások monotóniáját próbálja feldobni egy éjszakai menettel.

Hova is akarok kilyukadni? Hát oda, hogy egyes vélemények szerint Ophélie bizony szerepelt egy ilyen bizalmas listán, amelyről egyetemista lányokat lehetett rendelni. Nyelvtudása miatt (és most szándékosan kihagyom a ziccert) előszeretettel választották például közel-keleti és észak-afrikai üzletemberek, akiknek Voltaire nyelve az arab után a második.

Emlékeztek, hogy a 3.d.) pontban feltettük a kérdést: mit keresett a lány a Zrínyi utca – Roosevelt-tér sarkán? Hát tessenek csak megnézni, mi van ott. Igen, a Gresham Palotában kialakított ötcsillagosFour Seasons Hotelről beszélek, ahol az akciós szobaárak (reggelivel) 295 eurónál kezdődnek, az elnöki lakosztály 3300 euróba kerül éjszakánként, s a királyi lakosztály árát ki se merték írni, csak egy telefonszámot, hogy az érdeklődők azt hívják, ha részleteket szeretnének tudni.

Ophélie ebből a szállodából kapott megrendelést (talán egy olyan speckó telefonon, amit csak erre a célra tartott magánál, s amiről senki sem tudott), s ide is érkezett meg hajnali három körül. Hogy pontosan mi történt a légyotton, hogy miért és hogyan halt meg, nem tudni, csak azt, hogy valószínűleg eldurvult a dolog. A megrendelő pedig – miután rájött, hogy itt bizony emberhalál következett be – intézkedett. Az ilyen kaliberű arcoknak mindig vannak takarítóik, akik a holttestet kivitték a csepeli kikötőbe, a táskát és a saját mobilját a hídra, majd hagyták, hogy onnan kezdve a véletlen tegye a dolgát.

Csak remélni tudjuk, hogy a nyomozóknak is beugrott ez a lehetőség és alaposan átnézték a szálloda aznapi vendéglistáját.

Alkonteó: a megrendelő nem külföldi volt, hanem valami hazai nagykutya, kiváló politikai kapcsolatokkal. Ebben az esetben a felderítést már az első percektől kezdve akadályozták, s nagy valószínűség szerint soha nem fog semmi kiderülni.

5.4.) A magyar szál

Azt, hogy Budapesten egy ilyen előkészítettségű akciót valaki zökkenőmentesen le tudjon bonyolítani, hogy a kulcsfontosságú térfigyelő kamerák ne működjenek vagy pont ne oda nézzenek, ahová kell, hogy a boncolás olyan eredményeket hozzon, amelyek elsődlegesen megfelelnek a „baleset” verziónak, hogy a tanúk mind azt mondják, ami feltakar a hivatalos álláspontnak – nos, egy ilyet hivatalos magyar közreműködők nélkül elég nehéz megszervezni. Hogy a hazai gumitalpúak közül melyik cég volt benne (a katonák vagy a polgáriak, a hírszerzés vagy az elhárítás), az végül is nem annyira lényeges. Azon viszont érdemes elgondolkozni, hogy Ophélie (vagy az apja) hogyan és miért kerülhetett a magyar szolgálatok látókörébe. Nagypolitikai szál? Gazdaságbiztonság? Egy kínos esemény kellemetlenné vált szemtanújának kiiktatása? Balul sikerült zsarolás?

5.5.) Az útonállás

Ophélie teljesen véletlenül egy rablótámadás áldozatává vált. Tényleg véletlenszerűen esett rá az elkövető(k) választása, akik csak az értékeitől akarták megszabadítani, esetleg meg akarták erőszakolni, de ellenállt, majd a vízbe vetette magát, ahol görcsöt kapott és megfulladt. Igen, elismerem, hogy a táskára és a mobilra ez a verzió nem ad megnyugtató magyarázatot… Talán a rablók annyira megijedtek a fejleményektől, hogy nem vitték magukkal a könnyen azonosítható cuccot, arról pedig nincs hírünk, hogy a táskában találtak-e készpénzt az olaszok.

Természetesen a fenti konteók számos alverziója kering idehaza és Franciaországban egyaránt az esetről, de nagyjából ezek a fő kategóriák, amelyekkel találkoztam az ügy kapcsán. Ha további kiegészítenivalód van Ophélie eltűnéséről és haláláról, vagy ha tippeket szeretnél adni a nyomozó hatóságoknak, a kommenteknél jobb helyet keresve sem találhatsz! Szavazz (három opciótválaszthatsz) és szólj hozzá, majd vitatkozzunk és beszélgessünk, mert – ahogyan azt már tíz- és százezrek, de inkább milliók tudják – konteózni jó!