Mit kezdjünk a fiatalokkal?

 

A legfrissebb - mai - hírek szerint Zala megyében egy tizenöt éves srác megmártogatta a bicskáját egy nála öt évvel idősebb srác gyomrában, akit életveszélyes sérülésekkel szállítottak kórházba.
A rossz nyelvek természetesen már cigány elkövetőt valószínűsítenek, de akik biztosra akarnak menni, azt írják, hogy ha nem is cigány volt, de félig mindenképpen, esetleg “Krisztián” mintáját követte, tehát megint a romák a felelősek. Tipikusan az az eset állt elő, hogy se magunk, se a saját csoportunkhoz tartozók nem lehetnek felelősei a bajnak. Nem is akarok ezzel tovább foglalkozni konkrétan.

Az [origo] hozott le egy másik felkapott cikket “Nem kiborulni” címmel. A pedagógusok, de a szülők sem érzik felelősnek magukat, egymásra mutogatnak, amikor felelőst keresnek. Ugyancsak tipikus esete annak a megállapításnak, amit fentebb tettem. Ezzel se foglalkozzunk inkább!

Bajok vannak a mai fiatalokkal - felkiáltással kongatjuk meg a vészharangokat. A baj pedig nem más, mint a szocializálatlanság. Ezt meg kell oldani a társadalom védelmének érdekében. Történhet ez úgy, hogy kielemezzük a helyzetet, s megállapítunk olyan szabályokat, melyek a jövő generációinak a fejlődését hozza egyenesbe. Ezzel csupán az a probléma, hogy a jelenben viszont változás nem történik azokkal, akik tünetei egy szélesebb kört érintő jelenségnek, és nem hallgathatjuk el azt a tényt, hogy ez kihatással lesz azokra, akiket az új szabályaink érintenek. Szerintem könnyen előfordulhat, hogy az a “gyógyszer”, amit most “kifejlesztenek” és hathatós megoldást is nyújtana most, de a probléma jelenkori kezeletlensége miatt a jövő generációra hatástalan lenne, mert súlyosabb devianciák bontakoznak ki.

A szituáció adott. Van a pedagógus, akinek semmiféle joga nincs arra, hogy hatékony fegyelmezési módszerekkel éljen olyan fiatalok szemben, akik gátolatlanul viselkednek. Tanítani viszont kell, a fegyelmet fent kell tartani. Mi a teendő? Hogyan oldjuk meg a kijelölt feladatokat ilyen szűk skáláján a lehetőségeknek? Érdemes vonni egy párhuzamot. Mivel a mai napot a büntetjőg tanulásának szenteltem, s igencsak az elején járok még, így büntetőjog-tudománnyal foglalkoztam. Szó esett a tankönyvben a XX. század eleje-közepe táján kibontakozó új eszmeáramlatokról. Ezeknek az irányzatoknak az a közös sajátosságuk, hogy a bűnözés kezelését úgy gondolták orvosolni, hogy a büntetőjogot igyekeztek eljogiatlanítani a szociológia közbenjárásával. Bár bizonyos megvalósítások, mint például a treatment, csúfos kudarcot vallottak, ez azonban nem jelenti a vesztét az egésznek. Ezzel arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a kriminológusok úgy akarták kezelni a bűnözést, hogy a represszió alapú büntetéseknek kisebb jelentőséget tulajdonítanak. Ez annyiban függ össze a pedagógusok helyzetével, hogy nekik sincsenek igazán mérvadó eszközeik a megtorlásra, bár őket törvény kötelezi arra, hogy ne megtoroljanak. Ez azért jelenthet problémát, mert nem önként választották ezt az eljárást. Fegyvertelennek érezhetik magukat a tanítók, tehetetlennek, s ennek megfelelően viselkednek, belenyugszanak. A tanításban végbemehet egyfajta mentalitásbeli változás, s ezt kell követnie a tanároknak is. Viszont a felfogások változásának indítékait, az ezáltal felmerülő problémák kezelését a törvényalkotó nem kommunikálja megfelelően vagy egyáltalán sehogy feléjük. Nem csoda, ha így azt érzik, hogy valakik onnan fentről okoskodnak, osztják az észt miközben fogalmuk sincs a kialakult helyzetről. Persze könnyen lehet, hogy a törvényalkotó sem készült fel arra, hogy ilyen következményekkel járhat a törvény. Ezen sincs mit csodálkozni, ha azt vesszük alapul, hogy a magyarországi kodifikációt nem előzi meg egy előzetes hatáselemző tanulmány. Súlyos problémák vannak tehát még itt is. Keseregni pedig nincs értelme! A problémák ettől nem múlnak el, megoldásra van szükség!

Nehéz egy blogban, egy egyszerű posztban megfogalmazni a megoldást, mert nem lehet általánosítani. Másképp kell eljárni egy hatévesekből és eltérően egy tizenhatévesekből álló osztályban. Szükség van az innovációra, szükség van arra, hogy belássuk, tehetetlenségnyilvánítás nem oldja meg a problémát, s hiába kesergünk, hiába ragaszkodunk egykori lehetőségeinkhez. Ez a legkényelmesebb. Ezért azt mondom, össze kell fogni. A törvényalkotónak a pedagógussal, a pedagógusnak a pedagógusokkal, a pedagógusnak a szülőkkel, a pedagógusnak az osztállyal. Központi szerepe van a tanárnak, hisz ő észleli és adott esetben szenvedi el a kiskorúak viselkedését. Elsősorban neki okoz kellemetlenséget, neki kell a legmotiváltabbnak lennie, hogy ezen változtatni lehessen.

Ezzel a bejegyzéssel nem lehetett más célom, mint hogy ráeszméltessem azokat, akik engem olvasnak, hogy van más út, mégha keskeny is. Remélem, a probléma kezeléséhez sikerült egy-két gondolatébresztővel szolgálnom!