Kollárék fia, Martin hat és fél éve tűnt el, azóta nemcsak őt, mások elcsatangolt gyermekeit is keresik

Hat és fél éve, hogy a besztercebányai Martin Kollárt hiába várják otthon: az akkor tizenhét éves fiú 2000. december 4-én nem jött haza az iskolából, s azóta keresik. A nyomozásba már bekapcsolódott az Interpol, több külföldi lap és tévécsatorna is közzétette az adatait – mindhiába. Martin Kollárt mintha a föld nyelte volna el, és ami a legrosszabb, még csak sejteni sem lehet eltűnésének okát. A fiú rendezett családban élt, senki nem tud róla, hogy gondja vagy gyanakodásra okot adó kapcsolatai lettek volna.

Szülei nem adják fel, keresik, minden aprócska nyomot ellenőriznek, és nagy bánatukban még ahhoz is van erejük, hogy másokon segítsenek. A hozzájuk hasonló helyzetben lévő szülők támogatására és az elveszett gyermekek keresésére hozták létre 2006 márciusában a Hope polgári társulást, amelynek köszönhetően már öt fiatalt sikerült megtalálniuk.
Mintha a föld nyelte volna el
„Előző nap még együtt bolondoztunk a hóban, biztosan észrevettem volna, ha valami nyomasztja. Furcsállottam, amikor nem jött meg a szokott időben az iskolából, mert otthon ülő típus, még hamarabb szokott hazajárni, mint az egy évvel fiatalabb öccse – mondta el lapunknak a fiú édesanyja, Bronislava Kollárová. – Először az osztálytársait kérdeztük, mind azt mondták, akkor látták utoljára, amikor felszállt az egyes számú trolibuszra, mellyel hazajár. Végiglátogattuk a férjemmel az összes kórházat, sehol nem tudtak róla. Ekkor értesítettük a rendőrséget, és magunk is végigautóztuk az egész várost, benéztünk minden szórakozóhelyre, de Martint sehol nem látták. Az első napokban, amíg a helyi rendőrség kereste őt, nagyon intenzíven dolgoztak, de miután átadták az ügyet a járási, majd a kerületi parancsnokságnak, a hivatalos eljárás miatt sok időt veszítettünk. Közben mi is kiragasztottuk a fényképeit, ahová csak lehetett, figyeltünk minden gyanús jelre, de az volt a legborzasztóbb, hogy semmilyen nyom nem volt. A lakossági bejelentések, melyek szerint valahol látni vélték, nem igazolódtak be, a ruháit sehol nem találták, mintha a föld nyelte volna el. Borzasztó időszak volt ez, minden- nap a halálhírét vártuk, de fél év után, amikor az Interpol is keresni kezdte, újra mertünk reménykedni. Sajnos, eddig külföldről is csak olyan tippeket kaptunk, amelyek utólag tévesnek bizonyultak, de mi minden bejelentésnek örülünk, mert mind azt bizonyítják, hogy az emberek figyelnek a segélykérésünkre” – vázolja Bronislava asszony, aki egy ilyen hír után már Olaszországban is kerestette gyermekét. Valaki azzal hívta fel, hogy a magyar közszolgálati televízió egyik csatornáján egy emlékezetét vesztett fiúról készült riportot látott, akit szerzetesek ápolnak. Kollárék először magyarul tudó ismerőseik segítségével a tévében kerestették a felvételt, de azt sajnos letörölték. Ezután megfizettek egy olaszul beszélő személyt, hogy Olaszországban próbáljon utánajárni a dolognak, ám még a szerzetesi közösséget sem találta meg. Hasonlóan jártak azzal a lakossági bejelentéssel is, mely szerint egy nagyon gyanús külsejű, szektás hittérítőnek vélt férfira figyeltek fel Besztercebányán – Martin eltűnésének napján. Kollárék szakértő segítségével megtalálták az adott vallási csoportosulást, még egy találkozójukra is bejutottak, de ott sem akadtak a fiuk nyomára. Annyit legalább megígértek nekik a jelenlévők, hogy ők is figyelni fognak, és ha bármit megtudnak Martinról, azonnal jelzik, de ezt már sokszor, sok embertől hallották.

Hope – a családok reménye
„Nem is tudom, mi tartja még bennünk a lelket – talán az, hogy rengeteg a hétköznapi gondunk-bajunk, törődni kell idős, beteg szüleinkkel, és persze, itt a másik fiunk is – folytatja Martin édesanyja. – A bátyja eltűnése után nagyon visszahúzódott, az addig eleven, állandóan a barátaival csatangoló suhanc csak otthon ült a telefon mellett. Rájöttünk, hogy ez így nem mehet tovább, az ő fiatalsága nem mehet rá, elég, ha mi, szülők mindent annak rendeltünk alá, hogy Martint megtaláljuk. A férjem dolgozik, hiszen valamiből meg kell élnünk, de én a munkahelyemet is otthagytam. Egy temetkezési vállalatnál dolgoztam, úgy éreztem, akkora a saját bánatom, hogy már nincs erőm ahhoz, hogy még a gyászoló hozzátartozókat is vigasztaljam.”
Kérdésünkre, bízik-e még abban, hogy gyermeke előkerül, Bronislava asszony azt mondja, furcsamód az idő múlásával egyre nagyobb benne a hit, hogy Martin még él valahol. Ha nem így lenne, már előkerültek volna a maradványai – mondogatja magának. „Szüntelen aggodalom az életünk, mert nem tudjuk, mi van vele, nem segíthetünk neki még akkor sem, ha valahol akarata ellenére fogva tartják, vagy már nem tudja, ki ő és kik várnak rá. Biztos vagyok benne, hogy ez így van, mert Martin nagyon intelligens és rendes fiú volt, szándékosan nem okozott volna nekünk ekkora fájdalmat.”
A bánat és aggodalom azonban nem tette önzővé, magukba fordulóvá a Kollár házaspárt. Fiuk keresése során nagyon sok hasonló sorsú szülővel találkoztak, vigasztalták egymást, és fokozatosan érlelődött meg bennük a gondolat, hogy egy polgári társulást alapítanak az eltűnt gyermeküket kereső családok megsegítésére. 2006 márciusában négy másik családdal közösen létrehozták a Hope – segítség az eltűnteknek polgári társulást, és azóta a honlapjukon – www.hope-nezvestny.szm.sk – közzéteszik a csellengők fényképeit és adatait, tanácsot adnak a szülőknek, tartják a kapcsolatot a hasonló tevékenységet folytató külföldi szervezetekkel és a sajtóval, de a rendőrséggel is együttműködnek.

Nem gondolnak az aggódó szülőkre
„Huszonöt éves korig kerülhet fel az eltűnt személy a honlapunkra, mert úgy ítéltük meg, hogy a tizennyolc-huszonévesek még nagyon sebezhetők és befolyásolhatók. Elég, ha csak arra a huszonnégy éves fiatalemberre gondolok, akit egy éve egy ismerőse csábított ki Németországba azzal, ott kedvezményes áron jó kocsit szerez neki. A fiú nagy összegű készpénzzel ki is ment, és azóta semmi hír nincs róla. Többnyire tizenhárom és tizennyolc év közötti fiatalok tűnnek el, ez az a dacos pubertáskor, amikor a kalandvágy nagy bennük, de a veszélyt még nem tudják felmérni. Menekülnek a családjukból, mert úgy érzik, senki nem érti meg őket, jobb életre vágynak, vagy egyszerűen nem tudnak ellenállni a csábításnak. Saját elhatározásból oldanak kereket, és sokszor nem is gondolnak arra, hogy aggódnak értük.”
Az otthon idegeskedő szülőket lehetőség szerint rögtön meglátogathatják a Hope társulás tagjai, és igyekeznek praktikus tanácsokkal ellátni őket, lelki támaszt nyújtani nekik. Leginkább abban tudnak segíteni, hogy megóvják őket a felesleges időveszteségtől, például jövendőmondók, javasasszonyok felkeresésétől, vagy attól, hogy letargiába zuhanva passzívan várják a csodát. Létezésének bő egy éve alatt a Hope társulás segítségével öt eltűnt fiatalt találtak meg, köztük egy tizenhat éves tinit, aki negyvenkét éves szeretőjével szökött meg otthonról, és egy tizenhét éves lányt, aki ausztriai bordélyházban dolgozott. Mindkét esetben névtelen telefonálók jelentkeztek a társulásnál, hogy látták a kiskorúakat, és ennek alapján akadtak a nyomukra. Igaz, egyikük sem tért haza, de a szüleik most már legalább tudják, hol vannak. „Nagyon sokszor, hál’ istennek! nem akkora a baj, mint a fiatalok felelőtlensége” – összegzi a tapasztalatait Bronislava asszony. – Egy fiatalembert, aki Angliában dolgozott, három hétig kerestünk, mire kiderült, hogy hatalmas zivatarok voltak azon a környéken, ahol élt, és nem tudott telefonálni. Ezért tanácsoljuk a külföldre utazóknak, hogy mindig több telefonszámot adjanak meg, amelyen ők vagy ottani ismerőseik elérhetők. A kapcsolattartás nagyon fontos, még azokban a családokban is tudni akarnak a csemetéikről a szülők, ahol egyébként nincs minden a legnagyobb rendben. Annál nagyobb a kétségbeesés, ha minden rendben van, mint nálunk is, és derült égből villámcsapásként éri a szülőket gyerekük eltűnése. Erre nincs magyarázat, s amit nem lehet megindokolni, abba belenyugodni sem lehet. Amíg élünk, várni fogjuk Martint. Minden egyes szerencsés visszatérés, amelyben a társulásunknak is része volt, azt a reményt erősíti bennünk, hogy egyszer talán nekünk is sikerülhet.”

Vrabec Mária

[2007. 06. 01.]