Az öt gyereken kívül, akiket felneveltek, ez a házikó lenne az egyetlen, amit fel tudnának mutatni egy munkás élet eredményeként. Omladozó rom volt, amikor megvették harminc évvel ezelőtt, azóta javítgatják, toldják-foldják, úgy, hogy tulajdonképpen mostanra lenne kész. Mostanra, amikor majd meg kell válni tőle, egy végigdolgozott élet után földönfutóvá válva, mert még az sem biztos, hogy az összeg, amennyiért a bank eladja, betakarja a kamatokkal hosszúra nyúlt összeget.

Hogy jutottak el idáig? 2007-ben vettek fel kétmillió-háromszázezer forintot lakásfelújításra, jókora összegeket már meg sem kaptak belőle. A roskadozó házra jó magas biztosítást köttettek velük, itt is ment a pénz. A kölcsönfelvevőnek – mondták – életbiztosítás is kell. Ez is majdnem plusz százezer. Aztán repültek a tízezrek ingatlanbecslésre és sok minden másra, melyek már a büntethető gazemberség határát súrolnák, ha bizonyítani tudnák. De ezt hagyjuk. A lényeg, hogy alig egy évig tudták becsületesen fizetni a havi huszonegyezret, ami 2008-ban, a svájci frank megbolondulásával egyik napról a másikra havi hatvanezer lett. Nagyjából annyi, amennyiből éltek. Ekkor bepánikoltak, és innentől semmit sem fizettek. Már háromszázezerrel voltak elmaradva, amikor egy nagylelkű jótevőjük ezt megelőlegezte nekik egy összegben, mivel ki volt tűzve a végrehajtás. Itt jutottak egy kis levegőhöz. A kormányváltás is új reményt csillantott fel. Kaptak újabb haladékokat, miközben a kölcsönkapott háromszázezret törlesztették becsületesen. Eddig. A felhasznált egymillió-hatszázezerből közben a kamatos kamatokkal négymillió-hétszázezer lett. És nincs tovább...



És most itt ülök velük a pénz templomában, a hitelező pénzintézet adósságrendező központjában, tárgyalásra idézve és a csodára várva. De a csoda ezúttal is elmarad. Száz szónak is egy a vége: van még némi haladék – fél év a ház értékesítéséig –, de ha fizetni szeretnének, havi hatvanezernél számukra már nincs kisebb törlesztőrészlet! Hogy nekik hetvennyolcezer az összjövedelmük? Már nem is mondják, különböző kérvényekben annyiszor leírták már. Amihez már csak én teszem hozzá, hogy ezért az információért utaztunk hajnalban kelve száz kilométert, zuhogó esőben, két megyén át. A szomszéd megyeszékhely egyik legszebb terének leghivalkodóbb épületébe, ahol a száz kilométeres sugarú körön kívülről is érkező, a fejük fölötti hajlékért aggódó, riadt szemű kisemberek számára – ahogy a megkérdezett alkalmazott fogalmazott – nincs „ügyfélvécé”. Vagyis többórás út és várakozás után át lehet menni pisilni a szomszédban lévő elegáns hotelbe, fejenként kétszáz forintért. Hogy nem is nagyon van már náluk több? Hogy ami még volt otthon, azt üzemanyagra összeadták? Nem számít – legyintenek. Meg különben is, mi ez a négyszáz forint a négymillió-hétszázezerhez képest!

Csendben, szó nélkül ballagunk vissza az autóhoz, miközben felpillantok a sarki táblára: Széchenyi tér. Széchenyi és nagy műve, a Hitel – na, helyben vagyunk, dörmögöm magam elé – , azon már csak otthon tűnődve el, hogy vajon ilyennek álmodta meg a boldogulás útján haladó, szép, szabad hazáját a legnagyobb magyar?