ELTŰNTKERESŐ

GYERMEKBÁNTALMAZÁS

10 éve | Kovács Istvánné Mária Magdolna | 2 hozzászólás

A mai munkaszombatunkon egy pindurka kislány ettől rosszabb állapotban érkezett meg az iskolába. A szeme bedagadva, kék-zöld-lila színű foltok, szája felrepedve, horzsolások az arcán, foltok a nyakán.

Az oktatási törvény szerint a közoktatási intézményben dolgozó pedagógusok kötelessége jelezni, ha a diáknál olyan jeleket fedez fel, vagy olyan esemény jut tudomására, mely alapján alaposan feltételezhető, hogy a gyermek családon belüli erőszak sértettje.

A pszichológus néni játszani kezdett a csöppséggel, érkeztem én is, a pedagógus asszisztens. Játszottunk, beszélgettünk, kockákat rakott a kislány. Közben mesélte, mutatta a tegnap esti történetet. Hogy vágta nyakon a nagymama, hogy esett le a székről, hogyan fojtogatta az anyukája, hogyan csupálta a haját, hogy azt ordította neki, hogy „Dögőjj meg!, Bárcsak meghalnál!”… Mindez azért, meg a kétéves öcsikéjére nem vigyázott rendesen, az felmászott az asztalra… Döbbenet.

Értesítettük a szociális központot, a rendőrséget. Érkezett is mindenki azonnal. Elmentünk a doktor nénihez látleletért… Közben a kislányt babusgattunk, cseverésztünk. Ő mosolygott, hálás volt minden jó szóért. Néha fájlalta a nyakát, ahogy félrenézett, néha a dagadt szemét simogatta…

Egyes kollégák sírtak, mások dühösek voltak…

Azt már tudtuk, hogy haza nem engedjük. A szociális központ pszichológusa már befogadó családot keresett számára, telefonálgatott, a rendőrség a szülők adatait ellenőrizte…

Mikor már mindent elrendeztünk, elérkezett az a pillanat, amikor anyukát is értesíteni kellett. Jött is az iskolába a nagymamával, a férjjel. Majd anyuka elmesélte, hogy ő nem tud másként bánni a gyerekkel, muszáj verni, de ő nem vette észre, hogy sérülései is vannak. Meg akkorát nem vágott rá. Meg különben is: „elöntötte a f*s az agyamat, mert megint elveszített két flomasztert az iskolában…”. A nagymama is nyakon vágta, de nem ennyire, az anyuka mondta, hogy nevelheti pofonnal nyugodtan. Apuka „csak” a fenekére vágott… Azután azt mondták, hogy a kislány ezt kitalálta, saját magának okozott sérüléseket… Nagyon nehéz volt higgadtnak, nyugodtnak maradni, bevallom őszintén…

Amikor közöltük, hogy a kislány itt van a suliban, vigyáznak rá, játszanak vele, majd elviszik egy másik családhoz, tisztára közönyösen vették tudomásul… Semmi anyai ösztönt nem érzékeltünk… Hogy otthon vannak a füzetei, a kedvenc babája, macija, ami nélkül nem tud aludni, hogy hozzak-e tiszta ruhát neki, hogy most akkor megpuszilhatom-e, beszélhetek-e vele… Semmi.

Most beszéltem az „új anyukával”, hogy van a pici lány, mesélte, hogy épp mákos kalácsot sütnek, lassan indulnak majd fürödni, bújik a kis drágaság egész délután hozzá, szeretgeti…

A felnőtteknek az a dolga, hogy támogassák és bátorítsák a gyerekeket, gondoskodjanak róluk, új dolgokra tanítsák őket, biztonságos otthont adjanak nekik. A legtöbb felnőtt ezt is teszi, de vannak olyanok felnőttek, akik bántják a gyerekeket, ahelyett, hogy segítenének nekik.

Anyaként, pedagógusként sem tudom megérteni, hogy egy édesanya hogyan képes fojtogatni a gyermekét, hogy azt szeretné, hogy a gyermeke meghaljon… Éppen az bántja, akinek a legközelebb kellene állnia hozzá, aki mellett a gyereknek a legnagyobb biztonságban kellene éreznie magát…

Nem kérdezem meg, hogy tetszik-e, de küld el, ha a gyermekbántalmazás ellen vagy.

Címkék: gyermekbÁntalmazÁs